"Azt hiszem, oda megyek, ahova akarok. Bárcsak tudnám, hová menjek."

Szerintem ez a gondolat jó néhányszor megszületik életünk során. A tudat, hogy oda megyek, ahova csak akarok, azt teszem, amit csak akarok felemelő érzés. Szabadságot, könnyedséget, magabiztosságot ad. Úgy érezzük mién a világ. Aztán egyszer csak valaki megkérdezi, ez mind jó és irigylésre méltó, de hova is mész igazán? Hova tartasz? Van valami célod? Vagy csak úgy haladsz, ahova az élet sodor? Na, ilyenkor - tapasztalatim szerint - az esetek többségében vagy meghökkenünk, és nem jön olyan könnyen a válasz vagy általánosságokban beszélünk, elnagyoltan szlogeneket használva. Mert erre pontosan és jól válaszolni nem is olyan könnyű.

"Bárcsak tudnám, hová menjek." Fontos tudnunk, hogy hova megyünk? Mindig tudnunk kell, hogy hova tartunk? Vagy elég sodródni az árral, aztán majd meglátjuk mi lesz belőle? Aztán itt a másik kérdés, ha már meg van az út, akkor képesek vagyunk azon végigmenni? Egyáltalán végig akarunk menni rajta? Mi van olyankor, ha feladjuk, és mégsem megyünk tovább? Azt kudarcként éljük meg? Vagy ez a döntés egy másik perspektívát számunkra? Honnan és hogyan tudunk segítségek kérni és kapni, annak érdekében, hogy tudjuk hová menjünk és meg is érkezzünk oda. Már ha el akarunk indulni és úton akarunk lenni?

Nem is olyan régen feltette nekem valaki a kérdést, képes vagyok megfogalmazni, hogy mi az, amit akarok, hova akarok eljutni? Azt gondolom ezt mindenki képes megfogalmazni, a kérdés az, valóban meg akarja fogalmazni, valóban foglalkozni akar vele?

A coaching egyik igen sarkalatos pontja annak a bizonyos "hova-nak" a meghatározása. Céljaink és szándékain pontos tisztázása. Első pillanatban úgy tűnik, ó hát ez egyszerű, tudom mi az, amin változtatni akarok, csináljuk. Aztán menet közben kiderül, hogy arra, amire úgy tekintettünk, mint változtatást igénylő helyzet, valójában nem is ott van a gond, nem is ott van igazán szükség a változtatásra. Lehet az már csak folyománya az alap problémának, mellyel szembe kell, hogy nézzünk, vagy épp nem ott van a hangsúly. Éppen ezért a coaching folyamatban a cél pontos meghatározása fontos eleme a sikernek. Hogy hova is lőjük ki a nyilat? Ehhez pedig jó célzókészség kell, vagyis meg kell tudnunk határozni azt, hogy hova.

Amikor elkezdjük feszegetni, akkor most hova is megyünk, hova akarunk megérkezni, akkor több variáció szokott előfordulni. Nem tudom, azért vagyok itt. Nem tudom, szerinted, hova kellene mennem? Nem tudom, csak szeretném, ha jobb lenne. Vagy mély hallgatás következik, mert érezhető, hogy nem könnyű a válasz. Ennek megfogalmazása és pontos, jó megfogalmazása gondolkodást igényel. A folyamat során fontos feladat, hogy coach és coachee együttműködésének eredménye egy a coachee számára vállalható és reálisan elérhető cél legyen.

De vajon mi előzi meg azt a pillanatok, mikor képesek vagyunk az út kijelölésére, sőt mi több beleállunk a változásba, a másik útra való rálépésre. Nem más, mint az érzés, hogy valami nagyon nem jó, ez így nem mehet tovább. Hosszas gondolkodás, felismerés, tagadás, őszinte szembenézés, lomtalanítás, és ami nagyon fontos a cselekvés.

Azonban számos esetben előfordul, hogy a folyamat során nem tudjuk megfogalmazni a célt, a szándékot. Lehet ez azért van, mert még nagyon sűrű az erdő amiben eltévedtünk és nem látjuk a megfelelő ösvényt. Annyire belegabajodtunk saját körbe-körbe járó gondolatainkba, hogy nem tudjuk meglátni a kiindulási pontot. De az is lehet, hogy mindez azért van, mert mert igazából nincs rá hajlandóságunk. Na ez már megszülhet egy elég komoly játszmát. De erre majd egy másik írásban térek ki.

Ha nem látjuk a fától az erdőt, az sem baj. Hiszen ezért vállaltuk a folyamatot. Ezért kértük a támogatást, hogy egy másfajta szemszögből rá tudjunk nézni arra a bizonyos erdőre, hogy a kivezető utat megtaláljunk. De, ami fontos, hogy valóban, elkötelezettek legyünk amellett, hogy megtaláljuk saját kivezető utunkat. Tehát szándék, elköteleződés és cselekvés.

Ha ez a három pont nincs meg, akkor az komoly buktató lehet számunkra. Erre nagyon fontos odafigyelni, mert ilyen esetekben nem lehet eredményt elérni. Az ilyen hozzáállással - még ha az nem is tudatos - úgymond szabotáljuk saját magunkat és ez ahogy mondtam kemény játszmákba tud belesodorni minket, melynek végkifejlete nem szerencsés sem a coachee sem a coach számára.

Ha a coachingra, mint iránytűre nézünk, akkor ebben az esetben elmondhatjuk, hogy hiába van egy iránytűnk, ha nem akarjuk jól használni. Ebben az esetben hajónk teljesen céltalanul hánykolódik a tengeren és soha nem fog sehova sem eljutni. Illetve eljut valahova, de kérdés, hogy hova? Ezért fontos az együttműködés a folyamatban. A hajlandóság, megbízhatóság és az őszinteség. De kivel kell, hogy őszinték legyünk elsősorban. A coachal? Igen nem árt, ha azok vagyunk, hiszen egyrészről a folyamatban úgyis kiderül, ha nem vagyunk azok, és akkor egyértelmű az önámítás, a játszma, hogy tévúton járunk, mely kudarchoz vezet. De a legfontosabb, hogy önmagunkkal szemben legyünk őszinték.

Munkám során, ahogy mondani szoktam, hazudhatunk bárkinek, de egy valakinek soha ne tegyük, saját magunknak. Ha saját magunkkal nem tudunk őszinték lenni, akkor bizony ámítások között éljük életünket és csak képzelt utakat fogunk járni, nem a valóságot, hamis célok és szándékok lesznek előttünk, melyek elérhetetlenek lesznek. Őszintének lenni nem könnyű. Nem könnyű belátni, ha valamit nem jól csináltunk, vagy tehettük volna jobban is. Vagy be kell lássuk, vannak dolgok melyek nem az erősségeink. De ha már képesek vagyunk ezeket felismerni és nem tagadni, hanem elfogadni és megnézni mi az, amit mi tenni tudunk azért, hogy az jobb legyen, akkor már megtettük az első két lépést önmagunkért. A harmadik lépésünk a cselekvés. Cselekvés azért, hogy elérjük a célt.

Jómagam miért is szeretem a coaching folyamatot? Mert ez egy munkálkodós folyamat. Itt dolgozni kell, nem lehet lazsálni. Én meg szeretek munkálkodni, mert szeretem látni és élvezni a jól végzett munka eredményét. Mert jó dolog az együttműködés, mely során létrejöhet az, amit Eric Berne is megfogalmazott "...készé tenni az ügyfelet arra, hogy a gyógyulás bekövetkezzen." A coaching, mint eszköz hozzásegít ahhoz, hogy felkészülj arra, hogy a számodra megfelelő választ add a kérdésedre, bárcsak tudnám, merre menjek? És hozzásegítsen ahhoz, hogy készen állj arra, hogy a számodra megfelelő módon továbblépj. Ez egy munkálkodós folyamat. Itt nincs lehetőség arra, hogy bevegyünk egy tablettát és varázsütésre megváltozzon minden. Itt oda kell tennie magát az embernek és dolgoznia kell. Viszont ha őszintén és megbízhatóan dolgozik, akkor annak meg van az eredménye. Méghozzá egy olyan eredménye, mely továbbkísér minket a jól meghatározott úton, iránytűként mutat utat nekünk.

Hiszem és bízom abban, hogy mindenkiben ott van a képesség arra, hogy előbb vagy utóbb, de válaszolni tudjon a kérdésre, hova menjek? Aztán a továbblépés és változtatás mikéntje egy másik lépés a folyamatban. Munkám során jó érzés látni és megtapasztalni ezeket a változásokat és részese lenni az út keresésének és annak végig járásának.

Keljünk útra bátran, érdeklődve, nyitott szívvel. Fedezzük fel saját utunkat, céljainkat lehetőségeinket. Válasszuk a számunkra megfelelő eszközt és pillanatot.

S, ha így teszünk akkor elmondhatjuk, hogy ..."magam vagyok sorosom ura, lelkem hajóján kapitány"(idézet: Williams Ernest Henley: Invictus)